Kényszer Kanzlerin
Azt mondjátok, normális
békésebb napokba képzelni magam,
elhúzni
egy puha párhuzamost a fejben.
De hol vannak győztes álmaim?
Kit válogattak be főhősnek helyettem?
Tégy úgy, mintha élnél.
Úgy teszek.
Valakinek itt kikaparták
a szívét. Jó korán.
Lecsiszollak. Vattavilág.
Azt mondjátok, hűség köt a nevelőkhöz,
szálak, amiket vasból szőttek, és aranyból,
eltéphetetlen, fémes idegszálak.
De én már láttam olyat, akit nem feszít,
ha egyedül marad egy üreges szívvel,
üres telefonnal,
amiben nem lakik anya, nem lakik apa.
Akin rajta hagyták lila nyomait a szeretetnek.
Abban a győztes álomban csőre töltve várlak.
Gyévocskák
Vízalatti villamoson ülőkét keresek,
egy blokkban két foglalt szék, két üres.
Menetiránynak háttal nők. Egy volt-
és egy álszőke. Ismerem a kis trükkjeiket.
Kitakart, öreg babák, hangtompítóval.
Nem mernek szembe-
fordulni. Csak szorítanak.
Gyévocskák, mi ez a gyávaság?
Én csak lesem a következő kanyart. Csikorgunk.
Családi pletykák, terelés, kikapart humor.
Mintha-érzés. A fő attrakció.
Közben észrevétlen mellém ült
apám. Nyakában egy távcső. Nem,
nem puska.
Végre, újra együtt!
Mögöttem a vészkijárat. Te úgy mondanád: fék.
(Megjelent az Alföld 2020/10-es számában.)
(Borítókép: Steven Weirather képe a Pixabay-en.)
Hozzászólások